Valahányszor azt mondom, hogy a szerzői jogi monopólium egyáltalán nem szükséges a kultúra folyamatos áramlásának biztosításához, rendszeresen hallom újra és újra azt a visszatérő ellenérvet, miszerint ha semmi nem garantálná a befektetés megtérülését, úgy végleg elbúcsúzhatnánk például a többmillió eurós költségvetésű filmektől is.

Jelen cikk illusztrációja egy állókép a 2003-ban bemutatott A király visszatér-ből, A Gyűrűk Ura harmadik részéből, amelyet konkrét példaként mutatok be rövidesen, cáfolat gyanánt. Előbb azonban vegyük szemügyre alaposabban is ezt az ellenérvet.

Újra és újra hallom azt az érvet, miszerint ez vagy az soha nem valósulna meg, ha semmi nem garantálná a befektetés megtérülését. Bár a jelek szerint abban nagyjából mindenki egyetérteni látszik, hogy az emberek szerzői jogi monopólium hiányában is zenélnének, írnának könyveket és általában véve alkotnának, mivel a kreativitás gyökerei mélyebbre nyúlnak a puszta pénzszerzési lehetőségnél, a nagy költségvetésű filmeket mégis rendre külön kategóriának tekintik, mondván, hogy ezekhez viszont mindenképp szükséges a garantált megtérülés, hogy egyáltalán bele merjenek vágni az illetékesek.

Vizsgáljuk hát meg egy kicsit jobban ezt az állítást.

Először is, ez egy fogalmi ellentmondás. Befektetni definíció szerint annyit tesz, mint kockázatot vállalni egy, az eredeti befektetést meghaladó mértékű megtérülés lehetősége reményében. Jogilag garantált profit nem létezik – bármilyen vállalkozásról legyen is szó.

Másodszor, és akkor mi van? A kultúra számtalanféleképpen képes kifejezni magát. Száz évvel ezelőtt például a népdalok és a klasszikus zenei hangversenyek jelentették a kultúra két legfőbb megnyilvánulási formáját. Még száz évvel korábban a francia és az olasz balettek domináltak. És bár már rég nem a balett a kultúra legfőbb kifejezési formája, ezt a tényt senki nem méltatja még egy vállrándításra sem. Ugyanígy, okkal számíthatunk arra is, hogy előbb-utóbb a nagy költségvetésű filmek is elérik a csúcspontjukat, majd fokozatosan átadják a helyüket valami másnak és még jobbnak. Talán játékoknak és közösségi, részvételi kultúrának.

De térjünk vissza újra a kiinduló feltevéshez, miszerint senki nem alkotna semmit, ha a szerzői jogi monopólium nem korlátozhatná többé a fájlmegosztást. Tegyük fel, hogy minden szabadon terjeszthetővé válik abban a pillanatban, amint digitalizálják, és hogy ennek következtében egyetlen fillért sem termelne többé egyetlen film sem attól a pillanattól kezdve, hogy kikerült a netre (ami egyébként egy teljesen téves állítás, de a szerzői jogi maximalisták mégis mindig előveszik újra és újra, ezért induljunk ki ebből a gondolatmenet kedvéért).

E – hamis – állítás szerint tehát amint lement az új film első, bemutató hétvégéje, onnantól kezdve az már egyetlen fillért sem termel többé. Lássuk hát akkor ezt az állítást a konkrét számok tükrében. A király visszatér számai amúgy is gyakran előkerülnek ebben a vitában.

A király visszatér elkészítése 94 millió USD-be került. Rögtön az első, bemutató hétvégéjén 199 millió dollárt termelt. Az eredeti befektetés összegét tekintve ez több, mint 100%-os megtérülést jelent még azelőtt, hogy egyetlen digitális másolat is kikerülhetett volna a netre.

Lehet persze még boncolgatni ezt a – bruttó – számot, hogy pontosan hogyan is oszlik el, és hasonlók, de azt így is, mindenféleképpen jól mutatja, milyen nevetséges is az az érvelés, miszerint soha nem térülhetnének meg az ilyen befektetések akkor, ha ésszerűsítenénk a szerzői jogi monopóliumot és engedélyeznénk a nem kereskedelmi célú másolást.

Amire aztán rendre csapják le a következő kártyát, miszerint messze nem minden film éri el a 100%-os megtérülést már az első, bemutató hétvégén. Ami természetesen igaz. Egyes filmek többet érnek el, mások kevesebbet, megint mások nettó veszteséget termelnek. Szóval, pontosan mekkora az elfogadható kockázat és mekkora bevételre van szükség ahhoz, hogy továbbra is vállalkozzanak az emberek ilyen befektetésekre?

Erre a kérdésre már nem Hollywoodban, hanem más befektetőknél – mondhatni, A befektetőknél – találhatjuk meg a választ: a Wall Street-en. Ott, ha felbukkan egy olyan befektetési lehetőség, ami 10%-os megtérülést hoz egy év alatt, az már kifejezetten jónak számít, és euró-(ill. dollár-)százmilliók áramlanak bele rövid időn belül. És igen, e befektetések gyakran bizony… be is dőlnek mindenestül. Épp úgy, mint a filmek. A Wall Streeten azonban gyakorlatilag soha, de soha nem talál az ember egyetlen olyan derivatívát sem, ami – egyes filmekhez hasonlóan – rögtön az első egy-két nap alatt 100%-os megtérülést termelne.

Összegezve tehát kijelenthetjük, hogy az az érvelés, miszerint senki nem fektetne dollármilliókat nagy költségvetésű filmekbe akkor, ha teljesen szabad és legális lenne a fájlmegosztás, még az ipar saját számadatai szerint is egyértelműen és minden tekintetben abszolút alaptalan marhaságnak minősíthető.